Ez volt az a verseny, ahol az átlag néző nem sokat vesztett azzal, ha a rajt után bealudt vagy elkapcsolt. Az események zöme ugyanis az első körben lezajlott, és bár a feszültséget a futam egésze alatt tapintani lehetett, így magam egy cseppet sem éreztem unalmasnak azt, nehéz elképzelni, hogy egy felületesebb szemlélőnek is hasonló élményt okozott volna ez a verseny, melynek egészét és eredményét egyaránt a pálya karakterisztikája határozta meg, mely a klasszikus értelemben vett előzést szinte lehetetlenné teszi. Nem is fogok ezért különösebben foglalkozni sem a győztessel, sem Rosberggel, aki második helyre hozta be a Mercedest. Nem tettek ők kevesebbet, minthogy hibátlanul végigvezették a versenyt. Ennél kevesebbel nem érhették volna be, többet viszont nem nagyon volt lehetőségük tenni.Érdemes ugyanakkor méltatni Alonsot, aki egyetlen erős kört teljesített a futamon, de az az erős kör pontosan az volt, amikor ő előre tudott lépni. Mielőtt azonban ebbe belemegyünk érdemes megemlíteni, hogy bár majdnem 30 kört autóztak az élen állók a szuper lágyon, ennek ellenére a kerékcseréket követően a friss lágy keveréken (ami ezúttal a kettő közül a keményebb volt) nem tudtak jobb időket autózni. A legtöbben pár tizeddel, vagy akár egy másodperccel is elmaradtak az addigi legjobbjuktól a váltás után. Ezt tudta kihasználni Fernando, amikor nem a szezonban megszokott módon a korábbi, hanem éppen ellenkezőleg a későbbi kiállásból kovácsolt előnyt. Azon a körén ugyanis, amikor Lewis eltűnt előle, mindkét még mért szektorában a verseny addigi legjobb idejét teljesítette. Ez aztán meghozta az eredményét, megelőzte a McLarenes riválisát, és a végelszámolásban ez valószínűleg nem is egy, hanem két pozíciót, illetve a világbajnoki tabella első helyét hozta neki.
