I think it changes nothing (Kuala Lumpur)

Azt hiszem, ez nem változtat semmit. (Fernando Alonso)

Az időmérő a nagy ígéretekről szólt. Nyolcan fél másodpercen belül, a hatodik és nyolcadik hely között csupán 3 század, Kimi és Mark pedig ezredre azonos idővel. Ez csodálatos versenyt ígért, de azért pár tényezőt figyelembe kell vennünk. Hamilton a Q3-ben első, pole pozíciót érő körében viszonylag komolyat hibázott, második mért körre viszont nem volt szüksége, hiszen ezt az idejét sem tudta senki megfutni. Vajon mire lett volna képes? Aztán ott van Vettel, aki úgy lett hatodik, 4 tizeddel lemaradva Lewis első rajtkockát érő ideje mögött, hogy míg mindenki más a közepes keverékkel futott, ő – taktikai megfontolásokból – a keményet rakta fel. Vajon mit tudott volna közepessel? Végül emlékezzünk meg a Mercedes-ekről, akiknek a szuper DRS rendszere az időmérőn jóval komolyabb előnyt biztosít, mint a futamon, tekintve, hogy ekkor bárhol használhatják a rendszert, míg vasárnap ez egyetlen egyenesre korlátozódik.
Fontos említést tennünk még két versenyzőről. Felipe Massa lemaradása mostmár nem volt olyan drámai. Pozícióban 4 hely, időben pedig kevesebb, mint 4 tized. Márpedig ennyi hátrányt a legtöbb időmérőn Schumacher is fel tudott vonultatni csapattársához képest. Kimi Räikkonnen-ről is kiderült, hogy az első futamon a Q1-es kiesése valóban csak egy baki volt, amit az évad hátralévő részére bátran el is felejthetünk.


Megjött az eső. Nem igazán hiszem, hogy lenne forma-1 rajongó, aki ne rajongana az esőért. Az esős versenyek nem csak fordulatokban gazdagok, de mindig magukban hordozzák annak az ígéretét, hogy a technikailag hátrányban lévő pilóták is a képzavaros labdába rúghatnak, jobb vezetési képességei, vagy éppen eltaláltabb taktikája révén. Két hozadéka viszont már a leszakadásakor nyilvánvalóvá vált az esőnek. Egyrészt Vettel rafinált gumispórolós taktikáját ez azonnal annullálta. Másrészt sejthető volt, hogy ez a verseny (megint?) nem lesz alkalmas arra, hogy a valós erőviszonyokat feltérképezzük. Nem kétséges tehát, hogy a pontos erősorrend felmérése egy későbbi futamra marad, ami további izgalmakat ígér az elkövetkezendő futamokra.

---

Eddig írtam a piros zászló alatt. Aztán megdöbbenve figyeltem a verseny további folyását. A piros zászlóig két taktika volt kifejezetten előnyös. Egyrészt a korai csere extrém esőgumira, amit Pérez választott, és hamar a mezőny leggyorsabbjává tette őt, másrészt az, ha valaki a piros zászlóig kint maradt az interekkel. Bár ez utóbbi taktika komolyabb kockázatokat rejtett magában, mozgó terepakadállyá változtatva az autót, és persze a piros zászló nélkül nem ért volna semmit, de a sportban a ha kezdetű mondatok értelmetlenek, így azt kell feljegyeznünk, hogy Vergne-nek egy hetedik, Karthikeyannak pedig egy tizedik helyet hozott a szünetre állhatatos konokságuk, amivel igyekeztek nem tudomást venni a mostoha körülményekről. Utóbbinak a mozgó terepakadály szerepkör amúgy sem jelent sok újdonságot, ezt később két ízben is bizonyította Button illetve Vettel autóinak lebontásakor. Bár védelmében meg kell jegyeznünk, hogy Button esetében ő pozíciót védett és egyértelműen vétlen volt.

De mi történt a piros zászló után? A verseny alatt próbáltam rá magyarázatot találni, de megvallom nem sikerült. Az addig rendben van, hogy Fernando taktikája nagyon jó volt, Sergio-é pedig majdhogynem tökéletes (csupán a közepes keverékre váltást kellett volna egy körrel korábban meglépniük), hiszen az esős versenyek egyik legjellemzőbb leosztása, hogy a szerencsésen és/vagy ügyesen taktikázó versenyzők az amúgy gyorsabbak elé kerülnek, majd utóbbiak farigcsálni kezdik az előnyüket, ami a verseny végéig vagy elfogy, vagy nem. De itt valami egészen frenetikus módon mind a kettő, alanyi jogon nem az élen autózó pilóta szárnyakat kapott. Először Alonsó bizonyult a leggyorsabbnak az egész mezőnyben, aki mögött Pérez csak alig maradt el tempóban. Aztán, ahogy koptak az átmeneti esőgumik – Hamilton autóján egy lassításban láthattuk, hogy már-már slick közelébe kerültek – megtörtént a fordulat. Sergio tempója javult a legjobban, és úgy közelítette meg Fernandot körről-körre, hogy közben a spanyol sem panaszkodhatott, hiszen tartani tudta az előnyét azzal a Lewissal szemben, aki egy a piros zászlót megelőző – még intermediete gumikon futott körén – körön még az egész mezőnyt 2 másodperccel verte.
Próbáltam ugyan megnyugtatni magamat – no nem, mintha nagyon kétségbe lennék esve a verseny ilyentén alakulása okán – hogy ezek az autók a koptatott interekhez és a száradó pályához jobban illeszkednek, de aztán váltottak slickekre, és a kép mit sem változott. A korábban egyértelmű fölényben lévő McLaren örült, hogy tartani tudta a lépést. Már, amikor tudta. Sergio pedig csak jött, csak jött, csak jött. Figyelembe véve a legnagyobb lemaradását, a késői cseréjéből fakadó hátrányát illetve a kicsúszását, összesen 15 másodpercet dolgozott le a Ferrarihoz képest.
Magyarázatom tehát nincs, kiváncsi vagyok, hogy „a” szakértőnek, Farkas Péternek lesz-e.

Ami a mezőny többi részét illeti, a tempó meglepően hasonló volt. A Force India jobban tudta tartani a lépést, a Williams ereje a kerékcserék után ütközött ki, amikor mind Senna, mint Maldonado sorra futották a lila szektorokat. A hasonló sebességből fakadóan nem nagyon volt lehetőség előre jutni a mezőnyben. Ezt jól példázza, hogy az a három topnak tekinthető pilóta, akik valamilyen probléma folytán a mezőny végére szorultak, már nem igazán tudtak előrébb kerülni a futam végéig.

Massa ismét megérdemel pár szót, hiszen egész tűrhetően versenyezve a nyolcadik helyig hozta fel a vörösök mostanra egyértelműen második számú autóját, amikor Rob Smedley arra biztatta, kapja el Nicot. Aztán filmszakadás. Kicsúszás, erősen hanyatló tempó, többen elmennek mellette, majd kerékcsere. De ezután sem tudott magára találni, ha üres pálya volt előtte, sem tudta még csak megközelíteni sem csapattársa teljesítményét.

Ha a mostani versenyen látottakból indulunk ki, a Mercedes óriási bajban van. Túlságosan koptatják a gumit, de amikor friss abroncsokat kapnak, sem tudnak a jelenleg igen széles középmezőnynél gyorsabbak lenni. Sőt talán még picit lassabbak is.
Persze ez alapján a verseny alapján a Saubert és a Ferrarit kéne a mezőny legerősebbjeinek tekintenünk. Ne tegyük. Ahogy Fernando is mondta, ebből semmi nem következik, ez egy rendkívüli verseny volt, ami bár roppant szórakoztató módon kavarta meg az állóvizet, nem alkalmas arra, hogy hosszú távú következtetéseket vonjunk le.

Végül ismét a közvetítés. A műsorstruktúra összeszedettebb lett, de annak, hogy a kommentátorok a helyszínen vannak, továbbra is leginkább a hátulütőit „élvezhetjük”. Ami viszont a mai napon a legbosszantóbb volt, az egyértelműen a rádió forgalmazások bejátszása volt. Ezek sajnos csak mormolásnak hatottak az autók motorhangjai között, és nézőként közel lehetetlen volt belőle bármit kiszűrni.
Remélem, hogy ez csak a maláj tévések szakértelmét „dicséri”, így a továbbiakban nem szembesülünk vele.