Panaszra nincs okunk, az biztos. Két hétvége alatt két csodálatos futammal rázódhattunk vissza az évad szokásos kerékvágásába. Lassan megszokhatjuk, hogy az egy és két kiállásos taktikák összetűzése milyen meghatározó a futam szempontjából, ám Monzában egy új dimenziója jelent meg a taktikázásnak, Sergio Pereznek és a Saubernek hála. A mexikói a kemény keveréken rajtolva az első kerékcseréket követően pár körig a futamot is vezette, és mindenki mással ellentétben ezután váltott a közepes abroncsokra. Taktikájának sikere két tényre vezethető vissza. Egyrészt arra, hogy Hamilton kiállásáig Perez, kevesebb mint egy kiállásnyi hátrányt gyűjtött be. Ez azért is mellbevágóan jó eredmény, mert Sergio a 12. helyről rajtolva az első kör végén már szükségszerűen jókora hátrányban volt Lewishoz képest, és mert ehhez nem volt elég az elvileg lassabb abroncsokon megvárni azt amíg a többiek szépen sorban a boxba hajtanak, hanem kellett az a négy előzés is amit Sauber üdvöskéje az első hét kör alatt bemutatott.
A cserét követően a gumijai lágyabbak és frissebbek is voltak az őt körülvevő versenyzőknél, ami lehetővé tette, hogy egy-másfél másodpercet verve rájuk töretlen tempóban haladjon előre a mezőnyben. Egyik csatája sem tartott egy körnél lényegesen tovább, ami nem meglepő, tekintve, hogy a versenyen a két DRS zónán kívül egy harmadik előzési pont is rendelkezésre állt a Grande Curvában. (Itt a jobb tapadású versenyző lényegesen nagyobb kanyarsebességet tudott felmutatni.)
Mindezt összevetve egy közel tökéletes taktika állt össze. De csak közel volt a tökéleteshez, hiszen Lewis taktikája azért így is erősebb volt. Természetesen nem kis részben azért, mert míg a McLaren – a Ferrari hibáját kihasználva – képes volt a a pole megszerzésére, addig a Saubernek a 12. hellyel kellett beérnie. Ne feledjük, hogy ha Perez beverekedte volna magát a Q3-ba, akkor vagy pozíciókról kellett volna lemondania (feltehetően mindről amiért a Q3-ban harcolni kell), vagy nem rajtolhatott volna a kemény keveréken. Az élről indulni pedig azért is jó, mert nem kell előzni ahhoz, hogy valaki az élre kerüljön. És ha sikerül egy biztonságos távolságot kialakítani, akkor a többiek tempójával sem kell foglalkozni, zavartalanul lehet futni az ideális köröket. Hiába volt Sergio hátránya a befutónál kisebb, mint az első kör végén (azaz tette meg a versenytávot gyakorlatilag gyorsabban mint a kupát besöprő Lewis), az előzésekkel elvesztett darabonként 1-2 másodperc kieséssel utolérni végül nem volt esélye. Sőt továbbmegyek. Hamilton képes lett volna nagyobb előnnyel is befutni, ha ennek lett volna értelme. Amikor ugyanis a McLarennél felismerték, hogy a jelenlegi köridők alapján a mexikói akár utol is érheti favoritjukat, és rádión gyorsabb haladásra biztatták, akkor Lewis körideje több mint fél másodpercet javult, amit aztán hellyel közzel a végéig tartani is tudott. Érezhetően pont annyit gyorsult, hogy az előny a végéig pont kitartson. Lehet, hogy ennél jobban már nem tudott volna gyorsulni, de értelme sem lett volna. Így aztán a McLaren magabiztosan söpörte be a győzelmet, amivel Lewis a második helyre ugrott a tabellán, és az autó versenyképességét látva első számú kihívójává vált a spanyolnak.
Fernandonak igen rosszkor jött a felfüggesztésének hibája a Q3-ban. Saját becslése szerint jó fél másodperc előnnyel szerezhette volna meg a rajtelsőséget, és figyelembe véve a Q1-ben futott körét nem tűnik lehetetlennek. Márpedig ha ez sikerül neki, akkor versenye bizonyosan másképp alakul. Mindkét Ferrari meggyőzően muzsikált az első – majd a kerékcseréket követő első – körökben, így feltételezhetjük, hogy megtartotta volna pozícióját, és figyelembe véve, hogy így nem lett volna szüksége az első másfél körön bemutatott négy zseniális előzésére, valószínűleg megfelelő előnyt építhetett volna ki még Lewis-zal szemben is, ami kitarthatott volna a verseny végéig. Persze a sportban nincs ha, és Alonso így is elégedett lehet. Bár végül fel kellett adnia pozícióját Perezzel szemben, így is odaért a dobogóra a tizedik helyről, és ehhez csak Button lerobbanására volt szüksége. A Red Bullok kiesése már mögötte történt, az ő eredményét nem befolyásolta. Ami a bajnokságot illeti kétféle módon lehet szemlélni a változást. Egyrészt kétségbevonhatatlan, hogy az előző verseny után 24 pontos előnyét 37 pontra tornázta vissza. Ugyanakkor aki most követi az az Hamilton, aki a pillanatnyilag legerősebbnek tűnő McLarenben autózik. Persze ebben az évadban már annyiszor rendeződtek át az erőviszonyok, hogy az előny növelése a legfontosabb.
Massa az évad legjobb eredményét produkálva meggyőző versenyzéssel lett negyedik. Ha az évad hátralévő részében hasonlóan hatékonyan tudná segíteni Fernandot, akkor komoly pénzt tennék maradására, már csak azért is, mert a Ferrarinál bevallottan nem a sebesség az elsődleges a második számú pilóta kiválasztásánál, hanem az, hogy az adott versenyző meggyőződéssel és hatékonyan tudja támogatni Alonso-t.
Akikről még érdemes említést tennünk, az a két Mercedes. No persze a mai verseny sem győzött meg minket arról, hogy Hamilton legyen szó akármennyi pénzről is, valóban ide szeretne szerződni, de egy fontos, és nagyon pozitív változást vettem észre a stratégiájukban. Elfogadták ugyanis a tényt, hogy a gumikopás őket jobban sújtja a a többi csapatnál, azért kénytelen eggyel több cserét beiktatni. Így ahelyett, hogy versenyzőik szenvedtek volna a kopott abroncsokon, és védekezni próbáltak volna teljesen reménytelenül, inkább hozzá alakították a kiállásokat, és megpróbálták a legjobbat kihozni a két cseréből. Utólag laikusként könnyű okoskodni, de talán így is egy picit későn álltak ki. Az viszont kétségbevonhatatlan, hogy még ha egy kiállással ugyanezt a pozíciót is tudták volna megszerezni, azért az, hogy ezt folyamatosan előzgetve érték el folyamatos vert helyzet helyett, bizonyosan jót tesz a versenyzők motivációjának.
Zárásul pedig egy emblematikus Mezei Dániel idézettel búcsúzom. "Ezt most nem értem."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése